Budapest, Magyarország
2008
| Szobrászat | Tóth Dávid |
| Építészet | Páricsy Zoltán |
| Látványtervek | Horváth Zoltán |
Katinyban aljas módon meggyilkolt emberekre, több tízezer agyonlőtt katonára, civilre emlékezni olyan erkölcsi kötelességünk, amit magyarázni nem szükséges.
A szovjet brutalitás által a lengyel nép hasonló módon lett meggyalázva, mint ahogy a kegyetlen erő valósággal széttépte a nemzet jelképét; a lengyel sast.
A tervezett emlékmű ennek analógiájára, sasszárny-tollak sokaságából összerendeződve a kivégzettek hátrakötözött kezét formálja. A sűrű vastollazattal kialakított kartól felfelé haladva az egyre ritkább tollazatú kézfejek és ujjak fokozatosan finomabbá válnak. Ez a felfelé irányuló mozgás jeleníti meg a testtől a lélek felemelkedését, melyet még légiesebbé tesz a tervezett belső világítás.
Valamennyi toll jelképesen minden egyes kivégzettnek emléket állít. Az „égbekiáltó kéz” az elföldelt áldozatok minden tagadást és minden elnyomást leküzdő, égbe mutató kezeként kaput formáz. A kapu az emlékezés útjának csúcspontján áll, a kapuként emelkedő szárnytoll-kezek között érjük el, és éljük meg a katarzist, ahonnan lélekben az ujjak mutatta mennybe emelkedünk. Az emlékezés drámai pillanatát a lassú megnyugvás és lecsendesedés követi.
